Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


riport

2011.05.07

Kőbányai katedrálisok

 

 

Bocz Domonkos                       www. arkadirodalom.hu

 

Beszélgetés Krausz Margit festőművésszel

Miközben az országban egyre szaporodik a társadalmi megosztottságot jelző lövészárkok száma, addig Kőbánya egyik békés szegletében a világról olykor tudomást sem véve él, és dolgozik Krausz Margit festőművész. A továbbiakban őt faggatom munkásságáról, a pályatársakról, a világhoz, és az általa annyira szertett Kőbányához való kapcsolatáról.

– Talán kezdjük az elején, az indulással. Mióta foglalkozol festészettel és miért pont ezt a formáját választottad az önkifejezésnek?

– Hogy mióta fogalakozom festészettel? Amióta az eszemet tudom. Na, persze nem komolyan…. 1956. április 26-án születtem Budapesten. Gyermekkoromat Pestlőrincen töltöttem, s már ez időben is vonzódtam ösztönösen a művészetekhez, a kreatív kétkezi dolgokhoz. A középiskolát a budai József Attila Gimnázium rajz tagozatán végeztem. Régebben sokat fotóztam, diaképeket készítettem főként a természetről. Kamasz koromban írogattam, s néha most is szakadnak fel belőlem afféle szösszenetek. Szobrászkörbe jártam, tűzzománccal próbálkoztam, s az anyag itt is - ott is elbűvölt, de főként, amit általuk el lehetett érni. Az akvarell is így lett a szerelmem. A víz, a könnyű, laza festék oldódása, a tüzes, és lágyan omló színek, a véletlenszerűen, és az akaratlagosan alakuló formák, a továbbépíthetőség, és fejleszthetőség lehetőségei megfogtak. Ehhez hozzájárul a kicsi lakásom, a műterem-nélküliségem, ami részben meghatározta az általam alkalmazható technikákat.

– Hol folytattad a tanulmányaidat, kik voltak a mestereid, milyen volt a kapcsolatotok?  

– Kislányként rajzszakkörökben, a rajztagozatos gimnáziumban, majd később a főiskolán is sokféle hatás ért. Egerben a Tanárképző Főiskolán Nagy Ernő osztályába jártam, ahol Blaskó János, és Seres János festő tanárok egyaránt alkotó kritikával szemlélték szárnypróbálgatásainkat. Ez jó alapot jelentett. Az önálló alkotói kedv később ébredt fel bennem. 1979-ben biológia-rajz szakos tanári diplomát szereztem. Azóta folyamatosan tanítok, az alkotói munkámat ezzel egy időben végzem.

– Minden alkotónak van egy kiforrott sajátos szín és formavilága. Mennyire van jelen ebben a hajdani iskola, a mesterek öröke? Mennyire sajátod ez a kifejezési forma?


– Nyaranta alkotótáborokban igyekszem a továbbfejlődéshez újabb erőket meríteni. Bicskén, Zebegényben, Alsóbélatelepen – többek közt – találkoztam olyan művészekkel, akik felébresztették bennem az „alvó oroszlánt”. Sipos Endrére és Szkotnyiczky Péterre gondolok. A szigorú tanulmányoktól az önálló képig terjedő folyamatot ők játékossággal, de szigorúan kezelték. Sipos Endre művészetfilozófiája, kísérletező szelleme, konstruktivitása és Szkotnyiczki Péter színvilága, akvarellfestészete pozitív hatást tett alkotó kedvemre. De nem a mesterek örökét folytatom, az én világom más. Ráadásul ez egy női világ. Azt hiszem, férfi ilyen képeket nem festene. 1990-ben a Műegyetem R klubjában mertem először önálló kiállításon megmutatni magam. Pozitív visszajelzéseket kaptam, s ez szárnyakat adott. A stílus, ami létrejött azt hiszem nem besorolható. Egyszer egy megnyitón az hangzott el „ szürrealistán expresszív”. Jót nevettünk, mert ebből látszott menyire erőltetett bármiféle besorolás. Impressziók és konstruktív elemek egyaránt fellelhetők a festményeimen. Ez az én világom, s ez folyton forr, finoman változik. Szeretem. Örülök, ha másoknak is tetszik, ha ráérez a szemlélő és magára lel benne. A reflexiókból időnként kitűnik, hogy sok olyasmit is látnak a munkáimban, amire nem is gondoltam. Ez jó, mert általuk tovább él a kép…(Így lesz több). Amikor készül a kép, nagyon benne vagyok. Aztán eltávolodom és egy kis idő múlva már tudom kívülről szemlélni. No, akkor tudok rácsodálkozni, vagy akár elszörnyülködni is. És festem tovább. Vallom, hogy sohasem vagyunk készen. A képekkel sem és önmagunkkal sem.

– Egyik - másik kép akár egy üvegmozaik terve is lehetne. Mennyire spontán, vagy tudatos a témaválasztás?

– A téma többnyire adja magát. Valami, ami éppen foglalkoztat. Egy érzés, egy gondolat, egy látvány, vagy egy élmény, de akár egy szín is lehet ilyen. Az ezekhez kapcsolódó képi elemek tudatos indítást adnak, ám aztán már sodor valami, ami jön belülről. Itt működnek az ösztönös erők. Persze a kép végső megformálásában már fontosak a tudatos tényezők, hogy létre jöjjön a képi egyensúly, hogy kifejező lehessen a munkám. Most például a kapuk foglalkoztatnak. Látvány elemek a különféle bejáratok, illetve kijáratok, de ezeknek is inkább a szimbolikus értelme izgat…az átjáróink, a határaink, a kapuk, amik nyitva vannak, és olykor elzárnak dolgokat, amiken belépünk, és melyek előtt megtorpanunk.

– Hogy fogalmaznád meg, milyen üzenetet hordoznak a képeid?

– Nem szoktam szóban megfogalmazni azt miről szólnak a képeim, milyen üzenetet is hordoznak. Ha erről beszélni tudnék, akkor író lennék. Na, persze azért lehet róluk beszélni, hiszen rajtam keresztül rólunk szólnak, az örömeinkről, a fájdalmainkról, a rácsodálkozásainkról, az útkeresésekről, elvágyódásról. Az utakról. A keresésről és a rátalálás öröméről, no meg az elvesztésről... És a szakadatlan újrakezdésről. Ősi elemi erők munkálkodásáról is regélnek az alkotásaim.
Valahogy arról szól minden, hogy figyeljünk kifelé és befelé egyaránt. Keressük az egyensúlyt, azt a valamit, ami talán nincs is sehol. De mégis a harmóniát, a békét, talán a sok kín, fájdalom, és csalódás után valahol, valamiben meglelhetjük. Talán egy kristályban, egy fűszálban, egy lehullott falevélben, az erdő csendjében, a felkelő, vagy a lenyugvó Napban, egy vízcseppben, egy mosolyban, ki tudja?

– Beszéljünk a kiállításokról, melyik volt számodra az, amelyikről azt mondhatjuk, hogy igazi megmérettetés volt? Hogyan fogadta a közönség és a szakma a munkáidat?

– Egyéni és közös is sok volt már, a legtöbb olyan kisebb bemutató. Két éve a Pataky Galériában megkaptam három termet. Katalógus készült és bizony egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor rájöttem mennyi kép kell ekkora helyre. Az én képeim nem túl nagyok, többnyire 50x70 centiméteresek keretezve. Ismerősöktől kértem kölcsön a kiállításra a náluk lévő festményeimből. Aztán még vissza is kellett hozni belőlük. Hetvennégy kép került ki. Magam is elcsodálkoztam. Sok kép volt és az egész a hófehér falakon csodaszépnek tűnt, mintha nem is az enyém lett volna….

– Melyik a kedvenc képed?

– Kedvenc képem? Mindig a legfrissebb kép a kedvenc, mert annál még ott van a figyelmem, a pillanatnyi érzelem, és átjárja a gondolatvilágom. De mégis van egy régi kis kép, ami kedvesebb a többinél. Ezt sokan szerették volna már megszerezni tőlem. A hiány a címe. Egy szék van rajta, egy üres szék. A mi itthoni székünk, ami gyerekkorom óta megvan. Először elvesztett apámat képzeltem a székre, aztán sorra jöttek a többiek, mindazok akik már visszavonhatatlanul hiányoznak, akik meghatározóak voltak életemben….a veszteségeim. Igen talán ő a kedvenc.

– Milyen kihívásokkal szembesül ma, egy alkotó tevékenységet folytató ember? Gondolok itt a környezet részéről érkező elvárásokra, az ún. megfelelési kényszerre.  

– Megfelelési kényszer? Mivel nem a festészetemből élek, nem kell kiszolgálnom, mindenáron megfelelnem a külső elvárásoknak. Nagy megmérettetéseknek sem tettem ki magam eddig. A festésben elég önfejű, magamnak való vagyok. Mivel a kritikák, amiket meghallgattam egymásnak ellentmondónak bizonyultak, mindenből megszívleltem, amit magamévá tudtam tenni, aztán ment minden a maga útján. Néha kérésre készítek képet, na, akkor feszengek rendesen, mert akkor egy kicsit a másik fejével is kell gondolkodnom.

– Kőbányán egy igen aktív alkotóközösség van. Mennyire vagytok hatással egymás munkáira, milyen a kapcsolatotok egymással?
 
– A kőbányai művészek egy kiállításomat látva invitáltak maguk közé. Hálás vagyok ezért. Befogadtak, megszerettek, nemrégiben még a vezetőség tagjai közé is beválasztottak. Havonta találkozunk egymással, igyekszünk segíteni egymást a mindennapi dolgokban is, főleg az idősebbeket. Beszélgetünk személyes és művészeti kérdésekről, időnként közösen kiállítunk, és egy igazi alkotó-szakmai műhelyt tervezgetünk, de ennek a helyszíne még nem biztosított. Szeretem a csoport sokszínűségét. Az elmúlt időszakban érdekes, új kapcsolatba kerültem alkotóközösségünk más irányultságú szerzőivel, alkotóival. Egy irodalmi-zenés délutánon Dr. Nagy Mária Magdolna elhangzó versei között olyanok is szerepeltek, amiket az én festményeim ihlettek, miközben a falon ott láthatták a képeimet. (Ez most a kőbányai antológiában is megjelenik) A programot id. Varnusz Xavér zenéje színesítette.
Nemrégiben Radnóti illusztrációim alkották a hátterét kőbányai írók Radnóti emlékműsorának.

– Ki az, akit meghatározó személyiségnek tartasz a hazai kortárs festészetben?

– Arra, hogy kik a meghatározóak nem tudok korrekt választ adni, nehéz kérdés. Sokan, sokféleképpen alkotnak, vannak jók és jobbak. Objektív válasz nehezen adható, legfeljebb csak arra vállalkozom, hogy azokat említsem, akiknek a művészetét a hazai kortársak közül jobban kedvelem, s úgy gondolom hatásuk, hátrahagyott örökségük vitathatatlan. Sajnos sokan már nincsenek köztünk, de a kortársaink közé sorolom. - Vajda Lajos, Kondor Béla, Czóbel Béla, Bálint Endre, Országh Lili, Ficher Ernő, Orosz István, Bikácsi Daniella, Udvardi Erzsébet, Földi Péter, Barcsay Jenő

 – Hogy definiálnád alkotói hitvallásodat?

– Meghatározó számomra az alkotás öröme, az, hogy a festés kiemel a hétköznapokból, pillanatai különleges ajándékai az életnek. Az elmélyülés sajátos helyzetei. Azon csodálatos pillanatok, amikor a tudatalatti, és a tudatunk feletti erők átveszik a hatalmat a materiális, logikus gondolkodás felett, és már nem én, hanem ők vezetik az ecsetet tartó kezet.
Úgy érzem világunk szép és kevésbé szép dolgairól egyaránt kell szólni. A képek ily módon kérdések és gondolatébresztők is egyszerre. Talán meditációs ábrák is. Amikor valaki kapcsolatba kerül a képeimmel, önkéntelenül is kapcsolatba kerül velem is. Így válnak az alkotásaim sajátos találkozási pontokká. Bár maga az alkotói folyamat egy magányos, belső utazás, a végén útitársakra talál. Méghozzá gondolkodó társakra. A „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – idézettel tudnám legtömörebben érzékeltetni ezt.

– Tősgyökeres kőbányaiként tartanak számon, hol vannak a gyökerek, mi az, ami ideköt?  


– 1979 óta lakom Kőbányán. Mint már említettem, pestlőrinci lány voltam, de idestova harminc éve itt élek, itt dolgozom, és persze ezalatt komoly kötődések, kapcsolatok alakultak ki. Sok dolog köt a kerülethez. Sok itt az ismerős, a barát…

– Advent második hetében járunk, ez adja aktualitását a kérdésemnek. Mi az, amit az ország karácsonyfája alatt szeretnél látni?

 – Hogy mit tennék, mit is kívánnék az ország karácsonyfája alá? Utópisztikus dolgot, és ehhez egy varázsitalra lenne szükség, amit mindenkinek el kellene juttatni. Olyan csodaszer lenne ebben, ami őszinteséget, megértést, szeretet, barátságot, toleranciát, segítőkészséget, tenni akarást, felelősségtudatot, egészséget, nyugalmat, és kibontakozási lehetőségeket juttatna mindannyinkhoz. Tiszta, egészséges környezetet. Békességet. Tisztességes munkalehetőségeket, megfelelő bérezéssel. Örömet és mosolygó arcokat….. Tovább is van, mondjam még? Szeretetteli, élhető világot kéne varázsolni…Sokat kívánok? Tudom, mindez naiv dolog, de kívánni csak lehet?!

Azt hiszem, Krausz Margit tud valamit. Az általa megálmodott katedrálisok üvegein át, mintha egy kicsit szelídebb arcát mutatná ez mára már a megvadult, fékevesztett világ...